Nyári emlék

A városi uszoda zárása után az egyik takarító minden este talált egy marék homokot a legmélyebb medence szélén.
A legközelebbi tenger hatszáz kilométerre volt.
Márpedig, ez a hófehér homok kétségtelenül abból az eldugott kis öbölből származott, ahol gyerekkora minden nyarát töltötte. Most is mintha minden apró szemcse régi ismerősként üdvözölte volna, és szemrehányóan néztek rá, amiért hosszú évek óta nem járt közöttük.
Leült a medence peremére, ujjai közé csippentett néhány szemcsét, majd értetlenül nézte, ahogy a nedves homok között egy apró, rózsaszín kagyló darab csillan meg.

Pontosan olyan, amilyenekből fiatalként nyakláncot fűzött az öbölben.
Napokat töltött a ritka, szinte rikító színű héjak felkutatásával, amelyek szárazra törölve a sötétben sejtelmes, halvány fényt bocsátottak ki magukból. Marékszám lehetett gyűjteni belőlük, de kevés akadt, amelyet épségben vetett partra a tenger.
Erre a ritkánál is ritkább zsákmányra vadászott naphosszat.
Később izzasztó munkával, óvatosan apró lyukat fúrt mindegyikbe a kése hegyével, majd egy erős bőrcsíkra fűzte fel a héjakat.
A nyakláncot aztán azon az utolsó nyáron valakinek odaajándékozta.
Legalábbis így emlékezett.
Most azonban, ahogy a rózsaszín héj darabot a tenyerében forgatta, hirtelen bevillant neki valami, amit addig soha nem idézett fel.

A nyaklánc nem került senki nyakába.
A tengerbe dobta.
A lány, akinek szánta, mást választott. Jeges kéz markolta meg a szívét, amikor meglátta a két árnyalakot a parton csókolózni. A sziluettek gyengén hullámoztak a lemenő nap sugaraiban, és meglehetősen távol is voltak, ő azonban rögtön tudta, kik azok.
Úgy érezte, vérző szíve festette vörösre az arany sugarakat.
A következő pillanatban már futott is a víz felé, markában a gondosan összefűzött kagylóhéjakkal, és teljes erejéből a hullámok közé hajította.
A tenger akkor még visszaadott mindent, amit nem kért.
Ezt az egyet azonban megtartotta.
Megtartotta, ahogyan ő is megtartotta a lányt legbelül.
Azt a lányt, aki soha nem volt az övé.

Évek múltán sem tudta eldönteni, hogy valójában a lányt nem tudta elengedni, vagy azt a fiút, aki akkor még hitt benne, hogy a gondosan kifúrt rózsaszín kagylókért cserébe valaki egyszer őt választja.
Szórakozottan fúrta ujjait ismét a medence alján lévő kis homokkupacba.
Hirtelen megdermedt.
Tátott szájjal emelte ki a kezét a vízből, és két ujja között tartva nézte a teljesen ép kagylóhéjat. Az apró lyukon át megcsillant a medence vizének fénye.
A kagyló belső oldalán, alig észrevehetően, még mindig ott futott a késpenge karcolásának vékony félholdja.
Az ő keze nyoma volt.
Harminc év után is felismerte.

– Csak áztatod magad, vagy csinálsz is valamit? – hangzott ekkor a háta mögül a társa hangja.
Kezét a zsebébe csúsztatva felállt, és kényszeredett mosollyal az arcán felé fordult.
– Naná, hogy csinálok. Áztatom magam – mondta nevetve.
– Én már végeztem, és csak arra várok, hogy a lusta társam is befejezze a körét. Hát mi tart eddig? Nyomás, cimbora, kihűl a sörünk!
És nem gondolt többé az elhagyott partra, a nyakláncra, sem a lányra.
Egészen másnap zárásig.
A medence partján ismét ott várta a hófehér homok.
Ezúttal azonban nem egyetlen kagylóhéj feküdt benne.
Hanem három.
Mindháromba apró lyukat fúrtak.
És mindháromra ráismert.
Harmadnap már meg sem lepődött.
Újabb kagylóhéjak.
AZOK a kagylóhéjak. Kétségtelen.
Valaki rossz tréfát űz vele, gondolta, bár el sem tudta képzelni, ki és miért akar gúnyt űzni belőle. Ráadásul a láncról senki sem tudhatott. Soha nem mutatta meg senkinek, nem beszélt róla.
Már ő maga is rég megfeledkezett róla.

Negyednap már számolta őket.
Öt.
Öt teljes, hibátlan kagylóhéj feküdt a homokban, mindegyiken ugyanaz az apró, szabálytalan furat.
Ekkor jutott eszébe valami, amitől lassan eltűnt arcáról a kétkedő mosoly.
A nyakláncon huszonhárom kagyló volt.
A lány huszonharmadik születésnapjára készült.
Arra a napra, amelyről azt hitte, együtt töltik majd, és amelynek végén ő lesz az egyik parti sziluett.
Akkor még biztos volt benne, hogy huszonhárom kagylóhéj elég lesz ahhoz, hogy egyetlen nap örökre az övék maradjon.
Szinte látta maga előtt a lány szemének csillogását és meglepett mosolyát, ahogy átnyújtja neki a nyakláncot. Érezte selymes bőrének melegét, ahogy a lány átkarolja, puha ajkai az övéhez tapadnak, és az arany sugarak örökre, szorosan átkarolják őket a homokon.
Ekkor pengeként hasította ketté a látomást a csókolózó árnyak emléke.
A csalódottság csendje.
Aztán a vörös düh ordító, fogcsikorgó némasága.
Villanások.
A könnyfátylas horizont.
Sietős, bukdácsoló léptek a homokban.
A visszahulló víz halk nesze ott, ahol a láncot elnyelte a tenger.
A keserű, mélyfekete magány a hófehér parton.

A medence mellett állva egyszerre olyan erősen érezte a régi este illatát, mintha nem harminc év telt volna el, hanem csak néhány perc.
Ekkor észrevette, hogy a hófehér homokban ismét fekszik valami.
Nem kagyló volt.
Egy elöregedett bőrszíj.
Sietős léptekkel indult vissza az öltözőszekrényéhez, szinte feltépte az ajtaját.
Megszámolta a héjakat.
Mind a huszonhárom megvolt.
És most már a szíj is.

Visszament a medencéhez, közben észre sem vette, hogy önkéntelenül is elkezdte felfűzögetni a kis rózsaszín mészvázakat.
– Sose láttam ennél szebb szépet – szólalt meg ekkor egy női hang mögötte.
A férfi ujjai megálltak az utolsó kagylónál.
Nem fordult meg azonnal.
A hangot nem ismerte.
A mondatot viszont igen.
Ismerte, hiszen sokszor hallotta már ezt a különös megfogalmazást, ahogyan a lány rendszerint rácsodálkozott a világ szépségeire.
A férfi lassan megfordult.
A nő ott állt a medence szélén, különös fénnyel a szemében nézte a férfi kezében a nyakláncot.
– Sose láttam ennél szebb szépet – ismételte, és elmosolyodott.
A hangja és az arcvonásai idegenek voltak, de a szeme és a mosolya furcsán ismerős.
– Ki maga? – kérdezte a férfi kissé rekedten.
A nő nem válaszolt azonnal.
Tekintete lassan a nyakláncra siklott, majd vissza a férfi arcára.
– Attól függ – mondta csendesen. – Maga szerint kit várt ennyi éven át?
– Maga nem lehet Ő. Maga… Te… Te nem lehetsz Ő…
A nő mosolya egy pillanatra elhalványult.
– Nem – mondta halkan. – Én nem Ő vagyok.
Aztán a nyakláncra nézett.
– De tudom, kinek szántad.
A férfi szeme előtt vad táncot jártak az emlékek.
Fehér part.
A magas sziklák.
Az alkony.
Egybefonódó árnyalakok.
Repülő kagyló nyaklánc.
A fennsík.
A lány közeledő alakja.
A vita.
Vörös düh.
Lökdösődés.
Hosszú, elhaló sikoly.
A tenger hullámai a mélyben.
Hullámok.
Hullámok.
Hullámok.
A férfi hátratántorodott.
A nő arca megfeszült, mintha pontosan ugyanazokat a képeket látná.
– Most már emlékszel – mondta csendesen.
A férfi ajkai megremegtek.
Nem a lány választott mást.
A lány soha nem jutott vissza a partról.
– Csak ennyit kér, hogy emlékezz – mondta csendesen a nő és kézen fogva a víz felé húzta.
– És küldött is valamit.
Egészen közel lépett a férfihoz, és finoman átkarolta.
A lenyugvó nap vörös sugarai körülfonták a medencében álló két alakot. Sziluettjük enyhén hullámzott a vérszínű fényben.
A nő magához húzta a férfit, és hosszan csókolta, miközben lassan a vízbe merültek.

A férfi társa látta meg elsőként a medencében lebegő testet.
Elfehéredett ujjai még akkor is görcsösen szorították a kagylókat, amikor elszállították.
– Szerencsétlen baleset. Szomorú, de mindennapos – mondta neki később a nyomozást vezető tiszt. – Sérülésnek, dulakodásnak nincs nyoma. Valószínűleg a parton szívrohamot kapott és a medencébe esett. Legalábbis, a doki szerint nem fulladás.

Vége